Shock!

Megoszlanak a vélemények, hogy vajon lehet-e, kell-e egyáltalán újat mutatni 2023-ban a metálban, vagy már mindent eljátszottak, és úgysem ez a lényeg, hanem az érzés, a dalok meg a többi. A Dying Fetus válasza elég egyértelmű, hiszen a marylandi trió mindig is megelégedett a maga sajátos értelmezésű, azonnal felismerhető death metaljával. Amikor pedig szembesülök vele, hogy valaki kilencedik nekifutásra, egy meglehetősen zárt zenei világban is képes olyan szintű albumot letenni az asztalra, mint a Make Them Beg For Death, tulajdonképpen hajlok rá, hogy igazuk lehet. Vagy legalábbis, hogy övék az egyik lehetséges igazság.

John Gallagherék persze mindig is bivalyerős lemezeket készítettek, ezúttal azonban valahogy extrán jót tett nekik a rekordhosszúságú szünet, és olyan szinten topra tették a dalokat, hogy muszáj megsüvegelnem az anyag lényegre törő, üresjáratoktól mentes, magát hallgattató megközelítését. Persze nem tesz rosszat az összképnek, hogy a Make Them Beg For Death emellett jó negyedórával rövidebb is az előző Wrong One To Fuck With lemeznél. Szó se róla, az az anyag is tetszett, de nekem egyvégtében hallgatva kicsit sok volt a jóból. Most nem érzek ilyet, ez a 37 perc teljesen ideális ebből a szempontból.

Tulajdonképpen már a nyomasztó, taszító, aberrált, mégis tekintetet vonzó slasherhorroros borító is mindent elárul az új Dying Fetusról a maga naturalisztikus voltában. Nem igazán kedvelem a véres-belezős irányt, ez a csapat azonban valahogy realisztikusabban képes tálalni az ilyesmit, mint számos pályatárs, emiatt pedig helyből teljesen másképp nyomasztóak, mint a többség. Képregényes gore-orgia helyett utcaszagúbb az összkép, és ahogy egy Ed Geinről vagy Ted Bundyról szóló, tényszerű ívet húzó dokumentumfilm is milliószor ijesztőbb, mint a sokezredik zombis horror, ahol térdig járunk a zsigerekben, úgy itt is magasabb a hatásfok. Mint ahogy a Dying Fetusnál misztikus, természetfeletti, okkult sötétségről sincs szó – elvégre akármilyen elképzelt pokoli víziónál meg sátáni szertartásnál zavarba ejtőbb belegondolni, vajon mit rejthet a mindig udvariasan köszönő, de kissé furcsa kisugárzású szomszéd furgonjának raktere vagy pincéje, és azt sem szeretnéd tudni, mit találnál a keresési előzményei között.

Zeneileg a csapat mindig is a death metal egy groove-osabb, modernebb, földközelibb értelmezésében utazott mondjuk az irányzat elsővonalas amerikai pionírjaihoz képest. Most sincs ez másképp, és ahogy említettem, ezúttal maradéktalanul sikerült lenyesniük (...) a felesleges zsírt a dalokról. Komplex, technikás és hiperintenzív, mégis ragadós témákkal pakolták tele a lemezt: a másodikként érkező, atomsúlyos középtempókkal operáló, elvetemült Compulsion For Crueltyre, az ízesen melodikus szólóbetéttel ellátott Feast Of Ashesre, az Unbridled Fury robbanóan groove-os riffjeire vagy a When The Trend Ends lánctalpas betonozására már egyetlen hallgatás után is simán Dying Fetus-klasszikusként emlékszik vissza a hallgató. De ugyanígy a két percet sem karcoló Throw Them In The Vanben is mindent megkapunk, ami csak fontos ennél a csapatnál.

Gallagher mély, bugyborékoló bömbölése és Sean Beasley középfekvésű hörgése szokás szerint jól kiegészíti egymást, Trey Williams dobjátéka emberfeletti, és a hangzás is pont olyan, amilyet manapság elvárhatunk egy irgalmatlan death metal lemeztől. Nem hoz újat a Dying Fetus ezen az albumon, de kíméletlenül lecsavarják mindenki fejét – nem lehet kérdéses, hogy brutál vonalon az év egyik abszolút csúcsteljesítménye a Make Them Beg For Death.