Shock!

Szinte észrevétlenül jelent meg tavasszal az új Dool, de a lemez ettől még ugyanolyan figyelemre méltó és megigéző, mint elődje, a négy évvel ezelőtti Summerland. A The Shape Of Fluidity a holland dark/gót/poszt/akármilyen rockerek harmadik albuma, és simán, mindenféle erőlködés nélkül sikerült vele tartaniuk a lécet. Márpedig ez nagy szó, mivel a 2020-as album minden túlzás nélkül óriási stílusgyakorlat volt ebben a borongós, sötét, éterien okkult stílusban.

A The Shape Of Fluidity a legtöbb szempontból százszázalékos Dool, ugyanakkor Ryanne „Raven" van Dorsték – igen okosan – nem ismételték meg a legutóbb olyannyira tökéletesen bevált receptet. Ez az egyik oldalról egy saját arcéllel rendelkező, ismét roppant markáns hangulatú anyagot jelent (ezt a múltkori, rozsdavörös árnyalatú borítóval szemben is masszív ellentétet képező külcsínnel is kifejezésre juttatják)?, másrészt pedig sosem volt még olyan súlyos, morózus a Dool, mint az új album egyes dalaiban.

A nyitó, hétperces Venus In Flames ebből a szempontból még nem készít fel a folytatásra, ez ugyanis egy tipikusnak tekinthető, sejtelmes, dark rockos pulzálású tétel gyorsan a fülbe ragadó dallamokkal. Ugyanígy a Self-Dissect sem merészkedik a korábban feltérképezett terepen túlra. A harmadikként érkező, újfent hat és fél perc fölé kúszó címadó azonban a banda eddigi legtöményebb, legsúlyosabb szerzeménye a maga masszásan doomos riffjével, elsőként szinte megdöbbentően is hat. Az elsőrangú dallamoknak köszönhetően azonban egyetlen hallgatás után is rögtön a Dool-történelem egyik egyértelmű csúcspontjaként emlékszik vissza rá a hallgató, utána pedig még tovább mélyül vele a barátság. Ez azért igen szép attrakció így, a lemez elején, abba pedig inkább bele sem gondolok, hogy fog ez megdörrenni élőben a háromgitáros felállásnak köszönhetően...

És persze a folytatás is hasonlóan rokonszenves. A fentebb említett harapósabb oldalt képviseli a Hemagorgon végzetterhes borulata vagy a Hymn For A Memory Lost doomos-elektromos masszája, az Evil In You rockos fogósságával és ritmusaival kápráztat el, a záró Hand Of Creationben pedig pazar vokálokkal támogatják meg Ravent. Utóbbi mondjuk kissé hirtelen ér véget, de legalább automatikusan újra lehet indítani utána az albumot, ahogy lepörgött. A hangzás a legutóbb is bevált tiszta, természetes, mindenféle extra cizellálástól mentes megszólalás – ehhez a muzsikához nem is nagyon illene más.

A Dool legfőbb erőssége az atmoszférateremtés mellett továbbra is az elvitathatatlan dalszerzői képesség: mindenhová képesek valami olyat csempészni, amitől megragad a fejedben az adott dal, és gyorsan jó ismerősként köszöntöd a következő körökben. Egyéni villongások továbbra sincsenek, de az ilyesmi sem illene ide, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, mennyire a helyén van minden egyes apró nüansz. Tényleg lehetnének ennél ismertebbek, mert a zenén most sem múlik semmi.