Shock!

június 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Babylon A.D.: Revelation Highway

babylonad_cNyár végén, szinte véletlenül keveredett elő hosszú évek után a kocsiban a Babylon A.D. 1989-es első albuma. Nagy kedvencem a lemez, valamiért mégis sokáig hanyagoltam, magam sem értem, miért – főleg, hogy csak egyszer kellett elindítanom, és utána megint hetekre beragadt, annyira jó mai fejjel is. Szinte vicces volt, amikor ezután nem sokkal megérkeztek a hírek arról, hogy a banda eredeti felállásban jelentet meg új albumot. Mint sejtheted, ezek után nagyon örültem a dolognak, de arra azért nem mernék fogadni, hány embert hozott még lázba rajtam kívül a dolog a világon, lévén, hogy a banda neve még a Shock! idősebb olvasóinak sem feltétlenül mond sokat. Aki viszont valaha is szerette őket, abban alighanem kellemes érzéseket kelt majd a Revelation Highway.

És hogy mi fán terem egyáltalán a Babylon A.D.? Nos, a San Franciscó-i csapat a '80-as évek második felének egyik kultikus hajbandája volt, akik zeneileg inkább a Skid Row, a Heaven's Edge, az XYZ és társaik gitárcentrikusabb, street rockosabb vonalára passzoltak, mintsem a pop metalos csapásirányra. Viszont akármennyire is tökéletes az a bizonyos debüt, földijeikhez, a Vainhez hasonlóan már a műfaj fénykorában sem kaptak akkora reflektorfényt, mint megérdemelték volna. Lassan harminc év távlatából teljesen értelmetlen a miérteken agyalni, a lényeg, hogy hiába lett aranylemez a bemutatkozás az Egyesült Államokban, akkoriban annyira pörgött ez a stílus, hogy még ezekkel a többszázezres eladásokkal is legfeljebb a másodvonal alsóbb régiójába fértek be. Az 1992-es, szintén erős, de egy fokkal kevésbé mágikus Nothing Sacred a zenei klíma változásai miatt már elsikkadt, így a csapat is szétszéledt, habár eltérő felállásokban néha később is össze-összejöttek. Teljes hosszúságú, új és saját dalokkal teli sorlemezt ugyanakkor a 2000-es, hármas számú American Blitzkrieg óta nem jelentettek meg. Utóbbit nem is feltétlenül sorolnám az előzmények mellé, mivel egy jellegzetesen identitászavaros, még a '90-es évek sokkját nyögő hajbandát mutatott.

megjelenés:
2017
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

A mostani felállásban tehát az alapötöst köszönthetjük, vagyis Derek Davis énekes, John Matthews gitáros, Ron Freschi gitáros, Robb Reid basszusgitáros és Jamey Pacheco dobos egyaránt felsorakozott az ügy mellé. Ha mindez nem lenne elég, a csapat semmit sem bízott a véletlenre: a tízből négy dal egyenesen a hőskorból, azaz a korai demókról, sőt, még az elődzenekar Persuaders időszakából származik, simán csak újra felvették őket. Mint ebből is sejthető, ezúttal semmiféle stíluskanyarról nincs szó, ezen az anyagon egyértelműen a klasszikus Babylon A.D.-t halljuk, még ha a rőzsék el is tűntek 1989 óta. És minden túlzás nélkül mondom, hogy a szóban forgó négy nóta – Tears, She Likes To Give It, Last Time For Love, I'm No Good For You – állati jó, simán felfértek volna az első két lemezre is. De hát ez nem is csoda, hiszen azokkal együtt születtek... A jellegzetesen fátyolos dallamokkal teli, erotikusan túlfűtött She Likes To Give It különösen gyilkos, nálam már első hallásra is libabőrt okozott, de az I'm No Good For You is majdnem ennyire bivaly.

Számomra már csak ezek miatt megérte ez az egész összeborulósdi, de egyébként a másik hat nóta is teljesen rendben van, és nem lepne meg, ha ezekben is felhasználtak volna három évtizede írt riffeket, dallamokat. Magyarán szólva a hangulat tényleg rímel a régire, és néhol ugyan hangyányit elszállósabban, urambocsá' zeppelinesebben hozzák magukat, mint akkoriban – halld például Fool On Fire, One Million Miles –, a Revelation Highway esetében összességében tényleg sikeres visszatérésről beszélhetünk, mert jók a nóták. A Crash And Burn, a Rags To Riches, a Saturday Night vagy a Don't Tell Me The Night simán méltó a névhez. Davis kissé kesernyés hangszíne ma is a régi, de Matthews és Freschi riffelése, szólói is tökéletesen idézik meg azt a bizonyos feledhetetlen korszakot. A hangzás is kellően archaikus, szó sincs Frontiers-féle mai konzerv-soundról.

A pontszám tekintetében egy erősnyolcas a reális, de ha azon maroknyi ember közé tartozol, akinek mond valamit a Babylon A.D. neve, ne foglalkozz ilyen hülyeségekkel, hanem simán csak nyomd be a She Likes To Give Itet, és élvezd. Csak aztán ne csodálkozz, ha elfog a vágy, és legszívesebben azonnal visszautaznál a márványkoptatott sztreccsfarmerek, a feltúrt hajak és az ordenáré módon rózsaszín neonreklámok időszakába...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.