Shock!

január 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Arena: The Theory Of Molecular Inheritance

arena_cSúlyos hazugság lenne azt állítanom, hogy őrületesen nagy Arena-rajongó vagyok. Tudja isten, hogy mi okból (Metal Hammer recenzió, természetesen), de 2005-ben egy nap azon kaptam magamat, hogy izzadó ujjaim között az új Arena-lemezzel rohanok ki az egri Zenevár ajtaján, hogy aztán kapkodva pattintsam be a parádésan csinos digibookban felejtett CD-t a discmanembe(!), amiből végül csak a Black Label Society Mafiája tudta kiűzni hónapokkal később. Ez volt a Pepper's Ghost album. Utána természetesen próbálkoztam a többi Arena-lemezzel is, de valahogy nem rohant már meg ugyanaz a kvázi fanatista elmeháborodás, mint a Borsnál. Akkor.

Megint csak istentelenül mocskos hazugság volna, ha azt mondanám: kiélezett, ultrafinom zenei érzékeimnek köszönhetően figyeltem fel az új Arena-lemezre. Sokkal felületesebb az ok: a borítóba gabalyodott bele a tekintetem. Már messziről látszik azon a sárgás-pirosas színropogtatáson, hogy itt valami nagyon történésben van, valami egyszerre titokzatos és káprázatos dolog megy végbe, villámok meg fény meg energia meg minden. Amikor elkezdtem hallgatni a The Theory Of Molecular Inheritance-et, fogalmam sem volt olyasmiről, hogy ez a debütáló arenás lemeze az első néhány hang alapján sikeresen beazonosított (nem egy nagy vaszizdasz ez, tudom) Damian Wilsonnak. Elvileg ennek nem kellene egy ilyen bandánál meghatározóbb jelentőséggel bírnia, hiszen itt a két alapítótag, Clive Nolan billentyűs meg a dobos Nick Pointer a górék, kezdettől ők őrködnek az általuk legmagasabb minőségűnek elgondolt muzsikának művelése fölött. Mit számít hát akkor, épp ki a dalosveréb?

megjelenés:
2022
kiadó:
Verglas
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Hát, nekem nagyon úgy tűnik, valamicskét azért számít. A Pepper's Ghoston is danolászó Rob Sowden hangjával a csapat stílusa mintha némileg módosult volna, a hangszerelést finomabbra szőtték, hogy aztán Paul Manzi megjelenésével mindenféle karcolásokat ejtsenek ezen a szőttesen, néhol szinte szanaszéjjel is marcangolják azt, persze szigorúan ebben a neo-prognak nevezett világban, amiben állítólag a csapat is mocorászik. És most hipp-hopp, itt az új torok, amihez olyan nagyszabású tüdőt meg hangszálakat csatolt az evolúció, amivel az Arena, szerénytelen véleményem szerint, újabb szintre kapaszkodott fel.

Threshold (anno), Headspace (anno?), Star One, Lalu (az új lemez is megérne majd egy-két keresetlent): Damian Wilson tényleg ott van majd' mindenhol, meg máshol is néha, de most szerencsére ide vetette az élet, és de jól tette! Azért olvastam én olyanokat, mert néha űzöm még ezt az egykor arisztokratákra meg kozmonautákra, ma meg már állítólag senkire sem jellemző sportot, ami az olvasás, na szóval, azt olvasom, hogy az új Arena az jó ugyan, de végtére is unalmas, kevés benne a kraft meg a szőr (mert a szőrtől volt jó a '80-as évek is, nem az Ítitől), nem annyira fémes és vehemens, mint az elődei. Ha onnan nézem, ahonnét azok nézik, akik így nézik, akkor még akár igazat is tudok nekik adni. Csak hát nincs igazuk. A Theory nyugodt tenger, tapintatos, finomszemű, olyan udvarias. És ezzel Nolanék visszanyúltak egészen a Pepper's Ghostig; kotorásztak ott egy kicsit, aztán amit találtak, abból valamit magukkal hoztak vissza ide a mostani jelenbe, azt belekeverték abba, ami mostanságig volt az Arena, és rádobták ezt a varázsköpenyt arra a mágusra, aki Wilson, született Damian. Vagy fordítva. És könnyen lehet, hogy engem meg épp ezért tudott úgy összefogdosni minden vágykeltő helyemen (bal térdkalács alatti vetület, könyök külső részén a bőrkeményedés, áll közepének jobb széli területe, szempillák) az új lemez, mert ez olyan pepperös. De az istenit neki, nagyon jó! És hát más is, mint amaz volt.

Egyébként bizonyos értelemben azzal is pofátlanul és bitangul hazudunk, ha azt állítjuk a Theoryról, hogy 2022-es anyag, mivel eredetileg már 2020-ban ki szándékozott volna futni a nyílt fémvizekre, csak hát jött ez meg az. Az új album, elődeihez hasonlóan, dalokon átívelő történetet mesél el, amiben egyszerre van ott az Arenára oly jellemző viktoriánus kori ódonosabb hangulat meg a sci-fi, tudomány és mítosz, egyszóval ezen a téren a megszokott minőségű plusz dimenzió adott annak, aki merülgetni szeretne a hangok alá meg mögé. Épp ezért akár adná magát, hogy dalról dalra araszolva fedjem fel mindegyik szerzeményt, és elemezzem, mit elemezzem, tépjem-szaggassam cafatokra mindet (nem fogom), mert itt a Shock!-nál pontosan ezért kapjuk az eurókat a dizájnervillákra meg a zöldrendszámos benzinittas divatterepjárókra meg a luxusk...

A nyitó dal azért igencsak svungosan indítja a lemezt. Olyan kimérten vonulós darab ez, minden lépése, vagyis a dobverő minden csapása határozottan viszi előre az egyébként egy szépséges hullámgörbét matematika iránt nem oly eltökélt agyunk falára felskiccelő dalt, Wilson pedig nem rá- vagy hozzáénekel a hangszeresek játékára, hanem vele együtt mozdul, amiben amúgy eddig is erős volt az Arena, ebben a teljességben való gondolkodásban, hogy nincsenek egyéni magamutogatások, hogy ez bizony csapatmeló. Azért Wilson mégis valahogy képes szélesebb tájakat felnyitogatni ebben a zenében, ami az Arena.

Ráérősen telik a The Equation, mégis sodor rendesen, és ha eddig nem is, most mindenképp nyilvánvalóvá lesz, hogy itt biza történetmesélés folyik. A dalok tényleg darabok, részei az egésznek, amit alkotnak, és épp ezért ennél az albumnál az egyszerűen nem működik, hogy na, most meghallgatok róla egy-két nótát, ihajos csuhajzás, aztán annyi. A Theory nem engedi. Vagy végig maradunk, vagy el se kezdjük a beszélgetést. És micsoda diskurzust lehet itt folytatni! A The Equationben felhangzó, a frenetikus Eloyt idéző szintetizátorszóló például azzal a néhány hangjával oldalakat tölt meg mondandóval. Egyik kedvencem a Twenty-One Grams: sejtelmesen indít a szívdobogásból kibomló basszusdallammal, hogy aztán egy keleties hangulatú bevezető után kitáguljon egy rövid időre a spektrum, majd később érkezik egy keményebb, riffesebb átkötő rész is, amiből meg előbontakozik egy emelkedettebb, ugyanakkor a meg-megbicsakló, töredezett dobtéma miatt mégis visszafogottnak ható csúcspont, hogy aztán ez a ciklus még egyszer visszatérjen, a vokálharmóniák meg úgy olvadnak rá erre az egészre, hogy még a tizenegyedik ujjunkat is megnyaljuk utána, már akinek van olyan.

Kiemelendő még, nos, akármelyik dal, de most legyen mondjuk a The Heiligenstadt Legacy, amiben Wilson egészen lágyan, omlósan énekel, mint a nagyi süteményei voltak, közben meg a banda szinte már-már pimaszul profi módon játszadozik az érzelmeinkkel ezen a hullámvasúton. Ugye az Arena már a kezdetektől ott táncolt a metál küszöbén, és John Mitchell itt is megereszt néha egy kis kimértebb headbangelésre valót, mint mondjuk az Under The Microscope-ban vagy a Part Of You-ban, ahol mintha Zakk Wylde ugrott volna be kicsit üvegezni.

Végül, ahogy a lemez lecsengedezik, olyan jó, telt érzés marad utána, ugyanakkor meg már várom a következő alkalmat, hogy elinduljon megint a Time Capsule-lel az utazás. Mivel a '22-es listám Top 5-jébe férkőzte fel magát az album, így nem restelkedem erre is rányomni a megafajin minősítést.

 

Hozzászólások 

 
#6 Draveczki-Ury Ádám 2023-01-18 12:36
Idézet - Petik:
Szerkesztőségi 2022-es Top 20-as lista mikorra várható?

Még ezen a héten.
Idézet
 
 
#5 Petik 2023-01-18 12:10
Szerkesztőségi 2022-es Top 20-as lista mikorra várható?
Idézet
 
 
#4 Draveczki-Ury Ádám 2023-01-18 05:52
Idézet - sanyi:
Sziasztok!
Valóban egy nagyon jól sikerült lemez, pörög nálam is ezerrel.
A 2022-es termésből az alábbiakról lehet majd olvasni kritikát?
Autograph, Axel Rudi Pell, Enuff Z' Nuff, FM, Graham Bonnet Band, House Of Lords, Iron Allies, Jaded Heart, Jizzy Pearl's Love/Hate, John Norum, Leatherwolf, Lillian Axe, Loudness, Michael Schenker Group, Riot City, Shiraz Lane, Skull Fist, Talas, Thundermother, Venom Inc.
Köszönettel, Sanyi

Igyekszünk, mindet azért nem ígérem meg, de több mindenképpen lesz (Lillian Axe már ki is került a kommented óta).
Idézet
 
 
#3 GTJV82 2023-01-17 10:53
Szerintem az Arena igazi karaktere 3. lemeznél (The Visitor) alakult ki, amikor John Mitchell gitáros csatlakozott.
Egyértelműen a Nolan / Pointer / Mitchell 3as "az" Arena gyakorlatilag, énekesektől (és basszusgitárost ól) függetlenül.
Nekem egyébként a Rob Sowden korszak (Immortal, Contagion, Pepper's Ghost) a kedvencem, de gyak. a Visitor óta nem csináltak gyenge vagy közepes albumot sem.
Nálam ez az új is simán 10/10.
Idézet
 
 
#2 sanyi 2023-01-15 20:00
Sziasztok!
Valóban egy nagyon jól sikerült lemez, pörög nálam is ezerrel.
A 2022-es termésből az alábbiakról lehet majd olvasni kritikát?
Autograph, Axel Rudi Pell, Enuff Z' Nuff, FM, Graham Bonnet Band, House Of Lords, Iron Allies, Jaded Heart, Jizzy Pearl's Love/Hate, John Norum, Leatherwolf, Lillian Axe, Loudness, Michael Schenker Group, Riot City, Shiraz Lane, Skull Fist, Talas, Thundermother, Venom Inc.
Köszönettel, Sanyi
Idézet
 
 
#1 Equinox 2023-01-15 12:30
A Paul Wrightsonnal készült albumokat nagyon szeretem (első három), utána szórványosan hallgattam Arenát (az is lehet, hogy egyáltalán). A régi Marillion vonalat ők vitték tovább itt is? Ott nem sok fém volt mondjuk, de itt is csak fűszernek tűnik max
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.