Shock!

szeptember 24.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alter Bridge: The Last Hero

alterbridge_cLe a kalappal Mark Tremontiék előtt, mert még annak ellenére is képesek az Alter Bridge hároméves lemezmegjelentetésének ütemtervét tartani, hogy azért mind a gitáros, mind pedig Myles Kennedy énekes igencsak elfoglaltak voltak az utóbbi időben. Nem is értem, hogy van ennyi energiájuk és kreativitásuk, hiszen Tremontinak a legutóbbi, 2013-as Fortress óta két szólólemeze is kijött, Kennedy pedig időközben még egy albumot készített egy bizonyos Slash nevű fazonnal, de emellett is rendre felbukkan itt-ott vendégénekesként, illetve első szólóalbumán is javában dolgozik, hogy akusztikus fellépéseiről már ne is beszéljünk. Persze a csapat nem csak kettejükből áll, hiszen Scott Phillips dobos és Brian Marshall basszer is rendre kiveszik a részüket a dalok gatyába rázásából, de azért a kezdetektől a Tremonti / Kennedy páros volt a fő dalszerző, és ez most sincs másként.

Az Alter Bridge is tipikusan egy olyan zenekar, amelyikre könnyű rásütni a „minden lemezük egyforma" bélyeget, ám ha nem csak felületesen ismerjük a csapat munkásságát, akkor igen markáns különbségeket fedezhetünk fel az egyes korongok között. A legutóbbi album például a csapathoz képest progresszívnek volt mondható, amivel egyáltalán nem másolták korábbi dolgaikat. A friss műnél is nagy kérdés volt, hogy merrefelé tapogatóznak majd tovább: keményebb lesz a lemez, rövid és velős, mint az első két albumuk, vagy a Fortress nyitódalának kifejtősebb útján haladnak tovább, esetleg belekóstolnak a polka-metalba? Nos, polka-hatások most sincsenek szerencsére, viszont az album érdekes módon úgy idézi a korai korszakukat, hogy közben az utóbbi érára jellemző kimunkáltság is jellemző rá, ami ismét új ízt adott a zenéjüknek. Igazán ugyanakkor az albumon átívelő kvázi tematika jelent újdonságot: a The Last Hero a banda politikus lemeze, habár ezt nem ministrys értelemben kell kezelni. Napjaink egyetlen politikusának neve sem bukkan fel a dalokban, mint ahogy Kennedyék a direkt politizálást is végig ügyesen kerülik. Az új mű inkább afféle reflektálás korunk politikai és társadalmi problémáira a szokásos Alter Bridge-stílusban, vagyis mindvégig a pozitív hozzáállás süt a dalokból.

megjelenés:
2016
kiadó:
Napalm
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 50 Szavazat )

Kennedy spanyolos intrójával indít a Show Me A Leader, amelyet aztán Tremonti vesz birtokába horzsoló héthúrosával és egy, a dal heroikus hangulatától erősen elütő, de annak mégis súlyt adó mogorva riffel. A szám maga roppant felemelő, kissé naivnak is mondható, ahogy Kennedy szárnyaló hangján egy igazi hősért kiált egy túlságosan is valós világban. Hasonló svunggal folytatja a The Writing On The Wall, amely a csapat keményebb oldalát fedi fel. Tremonti riffjei gyémántkeménységűek, csak úgy tocsognak a szabadjára eresztett haragban, ami kiválóan támogatja Kennedy globális felmelegedést tagadókról szóló szövegét. Az első dal, ami igazán meglepett, a The Other Side, egy igazi alattomos szörnyeteg, nem is emlékszem, írt-e valaha is a csapat ennyire fogósan nyomasztó témát, ami engem leginkább a temetői harangok kijózanító kongására emlékeztet. Kennedy óriásit énekel, de ez talán nem nagy meglepetés, emellett pedig ismételten kiveszi részét gitárfronton is, s bár a metalhős gitárduók kora lejárt, ha lenne még ilyen, Tremonti és Kennedy simán lehetne korunk Tiptonja és Doningja, anniyra parádés, amit művelnek.

A My Champion úgy köszön be a sötétség után, mint a hajnali aranysárga nap a keleti horizonton. Mikor először hallottam, kissé sziruposnak éreztem, már-már túl ámerikaiasnak, de idővel aztán sikerül megkedvelnem feltétel nélküli, őszinte életszeretetét. Na de ha kell még energiabomba, mondjuk egy hétfői naphoz, akkor a Poison In Your Veinst dobjuk be gyorsan a lejátszási listába, aztán szóljon! Igazi autózós muzsika, húz, tol, lökdös előre, sőt, seggbe rúg, a refrénje ismét csak kitörölhetetlen az agyból, olyan tág terű szerzemény, amely koncertekre teremtődött, és amihez sokat hozzáad a Michael „Elvis" Baskett producer által megszólaltatott szintetizátor is. A zenekar balladák terén is igen erős szokott lenni, elég csak a Blackbirdre gondolni. Ebbe a sorba illik bele a szomorú Cradle To The Grave, amelyet Kennedy anyósának betegsége és halála ihletett, s ennek megfelelően ismét sötétebb vizekre evezünk Tremonti panaszos riffjein, amihez természetesen egy síró-rívó gitárszóló is dukál.

Pozitív világszemlélet ide vagy oda, a banda talán még soha nem volt ennyire komor, mint most, néhol a lemezen mintha még nekik is nehezükre esne rálelni az élet napos oldalára. Ilyenkor veszítik el a türelmüket; a Losing Patience egy gyilkos bridge-en és egy nagyívű refrénen keresztül mutatja meg nekünk ismételten a fekete esőfelhők szélén csillogó ezüstös vonalat, és egyben fejezi is ki találóan a sokunkban ott feszülő tehetetlenséget, amit a körülöttünk örvénylő káosz gerjeszt. Kellemes, szinte andalító a This Side Of Fate az akusztikus pengetéssel és a fejét újfent felütő szintetizátorral. A dal a második felére igencsak felfejlődik egyfajta teátrális, szinte a Bohemian Rhapsodyra emlékeztető monumentalitássá, ahol Kennedy gyakorlatilag az összes belsőszervét kiénekli abc-sorrendben. Újabb merengős darab a You Will Be Remembered, igazi mobiltelefon-lóbáló dal, és bár el lehet hallgatni, talán itt éreztem először azt, hogy mehetett volna inkább bónusznak. Egyébként ez a csapat eddigi lehosszabb lemeze is a maga 66 perc 42 másodpercével, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-két dal lecsippentésével nem lehetett volna még jobbra és feszesebbre formálni.

Utána visszatér a súly: a Crows On A Wire ismét marcona darab, a háttérben megbúvó szintetizátor pedig kísérteties hangulatot kölcsönöz a meglepően dühödt dalnak. Mi lett volna itt, ha Kennedyék keményen elkezdenek politizálni! A Twilightban nem kevés Waters Risingot érzek felsejleni, ám Tremonti ezúttal megelégszik a háttérvokalista szerepével. Ezt egyébként sajnálom is, bőven elfért volna még itt egy teljes egészében az ő orgánumával is felvértezett dalocska. Roppant masszív darálás megy az Island Of Foolsban, s aki az Alter Bridge fémesebb oldalát preferálja, itt garantáltan magához fog nyúlni néhányszor. A lemez a címadóval zárul, amely gyakorlatilag a Show Me A Leader második felének is felfogható, amolyan „minden jó, ha a vége jó" stílusban vet véget az igen hosszúra nyúló utazásnak. Persze azért nem csak ennyi az egész: akad még itt egy bónusznóta Last Of Our Kind címmel, amely stílusában tökéletesen passzol a lemezre, de tény, hogy nem kiugróan erős, viszont nem is rossz, szóval ínyencségnek pont megfelel. És ha már ínyecség: a lemez amerikai bestbuyos verziója tartalmaz még egy egészen régi szerzeményt is, amely Breathe névre hallgat, és a csapat még az első One Day Remains lemez idején rögzített. Kellemetes, lassú folyású darab, de inkább csak a rajongók számára lehet érdekes.

Masszív monstrum a The Last Hero, de meghálálja a ráfordított energiát. Talán ha némileg rövidebb lenne, még jobban horzsolhatna, habár egy dalt leszámítva nehezen tudnám eldönteni, mit szednék még ki innen, annyira erős most is a színvonal. A komolyodás is jól áll a bandának, még a logót is minimalistábbra vették ennek jegyében, s bár nálam még mindig a Blackbird a favorit, ha az Alter Bridge-ről van szó, de a The Last Hero szerencsére izmos anyag, amelynek mindenképp ott a helye az évvégi listán.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
-1 #7 Tuc 2016-10-11 15:44
Myles >>>>>>>>>>>>>>>>>>>>> Scott
Idézet
 
 
+7 #6 Kondi István 2016-10-11 15:16
Egyetértek a kritika minden szavával, nálam a Blackbird után a legjobb AB lemez. Nem tudom, hogy hogy van még ennyi ötlete Myles-nak, ill. Mark-nak, előbbi két Slash, utóbbi 3 szólólemezzel a háta mögött, de zseniális témák kerültek fel erre a korongra is. A Twilight tényleg hasonlít a Waters Rising-ra, de ettől függetlenül szerintem jó kis szám, a You Will Be Remembered-t én is inkább bónuszként tettem volna fel, ill. a Cradle To The Grave, The Other Side, This Side Of Fate számokon pedig lehetett volna rövidíteni, nekem kicsit hosszúak a kelleténél. A lemez többi száma viszont hibátlan, különösen a Poison In Your Veins, nekem a legjobb szám az egész anayagon. Myles-t én most is, mint mindig, csak dicsérni tudom, éneket/gitárjátékot tekintve egyaránt, akárcsak Tremonti-t, amiket meg ezek ketten összegitároznak , szólóznak, tanítanivaló. A Brian Marshall-Scott Phillips alkotta ritmusszekció is zseniális, a hangzás meg egyszerűen csúcs. Visszatérve még Myles-ra, engem egyáltalán nem zavar a hangja, Slash Made in Stoke-os koncert dvd-je óta kedvenc, meg ahogy az már egy korábbi cikkben elhangzott, vitathatatlanul korunk legjobb énekese, (itt meg is jegyezném hogy a Creed-et viszont nem szerettem, elsősorban Stapp modoros, kimért és semillyen énekhangja ill. műmájer előadásmódja miatt). Továbbá a két évvel ezelőtti Pecsás buli az egyik legjobb volt amin eddig voltam, a két Slash koncertről nem is beszélve. Mindent egybevéve, nálam az év egyik legjobbja a Last Hero, remélem, hogy, ha már az idén nem, de jövőre újra célba veszik kis hazánkat!
Idézet
 
 
+1 #5 nikfisz 2016-10-11 15:14
Igen,Kennedy orgánuma engem is zavar,hiába jó a zene. (Lásd még Slash albumai).
Idézet
 
 
+1 #4 Gazdag Illés 2016-10-11 14:08
Az új Killswitch mellett eddig ez az év lemeze. Bár még lesz egy Korn is.
Idézet
 
 
+6 #3 notreadam 2016-10-11 12:09
Idézet - frontiers:
Idézet - notreadam:
Az Alter Bridge zenéje mindig is tetszett, csak nekem valahogy Kennedy hangja az, ami nem igazán tetszik,bántja a fülemet és az összhatást teljesen elrontja számomra.Ehhez a zenéhez mondjuk egy olyan hang kellene mint a volt Creed, jelenleg Art Of Anarchy énekes Scott-é,szerintem.Az gyilkos lenne!

Csak jelzem, hogy az AB zenészei tolták a Creed-et, ami ezen az anyagon hallatszik is. Szerintem semmi baj Kennedy-vel, sőt... kimondottan komálom a hangját, bár tény, hogy Scott Stepp-et is bírtam, amíg nem cseszte el teljesen az életét.


Nem véletlenül írtam őt.
Idézet
 
 
+3 #2 frontiers 2016-10-11 07:58
Idézet - notreadam:
Az Alter Bridge zenéje mindig is tetszett, csak nekem valahogy Kennedy hangja az, ami nem igazán tetszik,bántja a fülemet és az összhatást teljesen elrontja számomra.Ehhez a zenéhez mondjuk egy olyan hang kellene mint a volt Creed, jelenleg Art Of Anarchy énekes Scott-é,szerintem.Az gyilkos lenne!

Csak jelzem, hogy az AB zenészei tolták a Creed-et, ami ezen az anyagon hallatszik is. Szerintem semmi baj Kennedy-vel, sőt... kimondottan komálom a hangját, bár tény, hogy Scott Stepp-et is bírtam, amíg nem cseszte el teljesen az életét.
Idézet
 
 
+6 #1 notreadam 2016-10-11 06:40
Az Alter Bridge zenéje mindig is tetszett, csak nekem valahogy Kennedy hangja az, ami nem igazán tetszik,bántja a fülemet és az összhatást teljesen elrontja számomra.Ehhez a zenéhez mondjuk egy olyan hang kellene mint a volt Creed, jelenleg Art Of Anarchy énekes Scott-é,szerintem.Az gyilkos lenne!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.