Shock!

április 20.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

KISS: Crazy Nights

A KISS-nek számos korszaka akadt hosszú pályafutása során, és mindegyiknek megvoltak a maga kiemelt jelentőségű sarokpontjai, ám valami furcsa oknál fogva sokan a mai napig hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a Simmons & Stanley Művek nemcsak a maszkos korszakban tett le az asztalra etalon teljesítményeket. A '80-as években az arcfestés elhagyása miatt egyértelműen csökkent a KISS körüli mitikus felhajtás, zeneileg azonban az ekkori felállások sok szempontból túlmutattak az eredeti négyesen. Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája pont a maszk nélküli éra legnagyobb példányszámban elkelt lemeze, az 1987-es Crazy Nights.

A '70-es évek végére a korábban sikert sikerre halmozó KISS komoly lejtmenetbe került, amiből végül csak a maszkok bravúros időzítésű elhagyásával és az 1983-as Lick It Up sikerével sikerült kikecmeregniük. Mindez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a bandában nyugvópontra jutottak a dolgok: hiába vált be tökéletesen gitárosként és dalszerzőként Vinnie Vincent, képtelen volt megtalálni a hangot a zenekart uraló Paul Stanley – Gene Simmons tengellyel és a magát melléjük bedolgozó Eric Carr-ral, így Vincent már az 1984-es Animalize-on átadta a helyét Mark St. Johnnak. Sokáig azonban ő sem melegedhetett a helyén: hiába lett a Heaven's On Fire a zenekar legnagyobb sikerdala a Dynasty slágerei óta, a gitáros súlyos ízületi fájdalmakkal járó Reiter-szindrómája miatt Simmonsék itt-ott már a lemez felvételei során is igénybe vették a fiatal és tehetséges Bruce Kulick szolgálatait, és a turnékat már vele játszották végig.

megjelenés:
1987. szeptember 18.

kiadó:
Mercury
producer: Ron Nevison

zenészek:
Paul Stanley - ének, gitár
Gene Simmons - ének, basszusgitár
Bruce Kulick - gitár
Eric Carr - dobok

játékidő: 42:53

1. Crazy Crazy Nights
2. I'll Fight Hell To Hold You
3. Bang Bang You
4. No, No, No
5. Hell Or High Water
6. My Way
7. When Your Walls Come Down
8. Reason To Live
9. Good Girl Gone Bad
10. Turn On The Night
11. Thief In The Night

Szerinted hány pont?
( 54 Szavazat )

Az 1985-ös Asylum egyértelművé tette, hogy végleg megszületett a '80-as évek ultimatív KISS felállása, a munka azonban nem haladt zökkenőmentesen. Simmons ekkoriban számos érdekeltsége mellett többek között a producerkedéssel és a filmezéssel is kacérkodott, előbbivel több, utóbbival kevesebb sikerrel (legemlékezetesebb alakítása mindenképpen az 1984-es Runaway, magyar fordításban Gyilkos robotok főgonoszának szerepe volt – érdemes megnézni, Gene mimikai eszköztára még Steven Seagalnak vagy Mark Wahlbergnek is becsületére válna). Társai igen nehezen tudták rábírni arra, hogy ismét száz százalékig a zenekar dolgainak szentelje magát. Stanley: „Megmondtam Gene-nek, hogy nem korrekt a viselkedése, amit el is ismert, én azonban ekkor már másképp álltam a dolgokhoz. Használhattuk volna több ötletét is, de akkor úgy álltam a kérdéshez, hogy nem fogok odafigyelni egy olyan fickóra, aki azért nem foglalkozik a KISS dolgaival, mert menedzserként kabaréénekesek pályáját egyengeti, és egyszerre öt másik zenekar lemezén producerkedik, miközben én össze szeretnék hozni egy új lemezt."

Ennek volt köszönhető, hogy a készülő új album dalainak gerincét alapvetően Stanley szállította le: a lemezre végül felkerült tizenegy témából hét alapjai tőle származtak, a nagy nyelvöltögető pedig mindössze négy szerzeményt adott az albumhoz, és azok között is volt egy olyan, amely korábban már megjelent más előadó albumán. A két főember ebben az időben minden szempontból külön utakat rótt: Simmons a kezdetektől fogva ellenezte, hogy a saját producerelésben készült előző két albummal ellentétben külső segítséget vegyenek igénybe. Végül azonban ezen a téren is Paul akarata diadalmaskodott. Gene: „Egy olyan fickót kerestünk, aki viszi a boltot, még egy arcot, aki segít kicsit terelgetni a zenekart... Így kötöttünk ki végül Ron Nevisonnál, akivel Paul már jó ideje együtt akart melózni, én viszont az elejétől fogva nem tartottam ezt jó ötletnek." A kommersz rádiórock-hangzások mestere, Nevison legfrissebb platinalemeze Ozzy Osbourne The Ultimate Sinje volt – habár az énekes és a producer majdnem megölték egymást a munkálatok során, a Shot In The Dark sikere önmagáért beszélt. A kocka el volt vetve: a KISS még arra is hajlandó volt, hogy hosszú hetekkel csúsztassa a munkálatokat az eredeti ütemtervhez képest, mivel Nevisonnak még be kellett fejeznie a Heart Bad Animals albumát.

A zenekarnál sosem volt újdonság a külső dalszerzők jelenléte, és mivel ezúttal Stanley kezébe került a gyeplő, nem is fogta vissza magát: több dalba is bevonta Adam Mitchellt, igénybe vette Diane Warren segítségét, két témához pedig ismét segítségül hívta Desmond Childot, aki a '70-es évek végén a KISS-szel írt slágerei révén vált igazán ismertté, a Bon Jovi 1986-os Slippery When Wet albumának bombasikerei azonban minden korábbinál magasabbra katapultálták. Az elejétől fogva nem lehetett kérdéses, hogy ebben a leosztásban csakis minden korábbinál poposabb, rádióbarátabb KISS lemez készülhet. A minden tekintetben vérprofi hozzáállású Simmons nem is gördített akadályokat társa törekvéseinek útjába, és főleg nem teregette ki a szennyest a sajtóban. Voltaképpen mondhatjuk, hogy ráhagyta a lemezt Stanleyre, ami így a leginkább általa meghatározott KISS album lett, bár Simmonshoz hasonlóan Bruce Kulick is négy dalba folyt bele szerzőként, a dalszerzési periódus során minden korábbinál aktívabb Carr pedig egy számhoz tette hozzá a magáét a végleges anyagra felkerült témák közül. Nevison gyomlálós munkastílusa persze nemcsak a dobost érintette negatívan: a producer ellenállásán vérzett el például a Stanley – Kulick – Child szerezte Sword And Stone, Bruce egyik kedvenc témája (ezt végül a Bonfire is lemezre vette pár évvel később), de Nevison Simmons több nótájára is szemrebbenés nélkül nemet mondott. Az eredeti ötleteket, a Who Dares Winst és az erősen vállalhatatlan Condomnationt elvetve végül Crazy Nights címet kapott album 1987. szeptember 18-án került a boltokba.

A KISS tizennegyedik stúdiólemezének hangzása valóban minden korábbi albumuknál polírozottabb és rádióbarátabb volt, jóformán AOR-os simaságú, de maga a zene is lágyabb irányba mozdult el. Az ilyesmi persze mindig is ciklikusan működött a csapatnál, így mai fejjel a lemez természetesen egyáltalán nem lóg ki az életműből, akkoriban viszont akadtak fanatikusok, akik túlzásnak minősítették a pop metalos hangvételt és személyes sértésnek vették az itt-ott teátrális billentyűket is csatasorba állító hangszerelést. Akár karcos a hangzás, akár nem, az ugyanakkor elég egyértelmű, hogy a dalokat tekintve a Crazy Nights simán ott van a KISS valaha született legerősebb lemezei között. A banda sosem fukarkodott a kiemelkedő szerzeményekkel, még a legkevésbé ismert, a '70-es és a '80-as évek fordulója környékén kiadott lemezeik is tele vannak igazi gyöngyszemekkel, ám a húzódalok és a töltelékek aránya mindig hullámzónak számított náluk. Az 1987-es produktum utóbbi tekintetben is igen jól áll a rangsorban, ugyanis egységesen erős, és ami szintén fontos, roppant változatos is. Emellett mindenképpen meg kell említeni az album sajátosan fülledt atmoszféráját is, ami mindenképpen a kirobbanó siker egyik kulcsa volt: a Def Leppard ugyanazon évi Hysteriája mellett talán a Crazy Nights az a lemez, amely a legtökéletesebben reprezentálja a '80-as évek második felének életérzését és utánozhatatlan hangulatát.

Amennyiben dalokra bontjuk a lemezt, látható, hogy Stanley tényleg maximális munkát végzett: itt szereplő témái gyakorlatilag mind ott vannak szerzői és énekesi karrierjének legjei között. És ez nemcsak a két hatalmas slágerre, a kirobbanó partihimnusz Crazy Crazy Nightsra, illetve a KISS egyik leghatásosabb power-balladájára, a Reason To Live-re igaz. A Bruce Kulick szikrázó szólóival megkoronázott, hatalmas ívet leíró I'll Fight Hell To Hold You-ban például tényleg a szó szoros értelmében véve leénekli a csillagokat az égről, de az olyan AOR-irányt vett témákban is kihozta magából a legtöbbet, mint a csilivili My Way vagy az ünnepélyes Turn On The Night. Mindent elárul a lemez színvonaláról, hogy még az olyan háttérbe szorult, mára némiképp elfeledett nóták sem maradnak el a sikertémák mögött, mint a szövegileg cseppet – vagy nem is annyira cseppet... – bárgyú, ám zeneileg ellenállhatatlan Bang Bang You vagy a kissé Y&T-ízű, roppant dinamikus When Your Walls Come Down. Ami Simmons dalait illeti, a szerényebb hozzájárulás ellenére ő is nagyon odatette magát: a gyors tempójú, a korszellemhez tökéletesen passzoló gitárvarázslással induló No, No, No alapjai elsősorban Carrtól származtak – talán emiatt is tartozik a kevésbé nyilvánvaló darabok közé –, de Gene végül alaposan rányomta a bélyegét, és a mérgezően fogós Hell Or High Water vagy a csakis Simmonshoz mérhetően romlott Good Girl Gone Bad is elsőrangú KISS himnuszok. Ha azonban csak egy kedvencet választhatok az ide leszállított dalai közül, az mindenképpen a záró Thief In The Night lenne, még akkor is, ha 1984-ben már megjelent Wendy O'Williams W.O.W. szólólemezén. Nemcsak a hangulata utánozhatatlan, de nem mellékesen a Crazy Nights talán legjobb, leghúzósabb riffje is ebben kapott helyet. És hogy ne csak a két főnököt dicsérjem annyit, muszáj megemlíteni Kulickot is, aki – akár szentségtörés, akár nem – számomra minden idők legjobb KISS gitárosa volt, és talán ezen az albumon nyújtotta egész pályafutása legkiemelkedőbb teljesítményét. Eric Carr nyilván nem bontakozhatott úgy ki, mint ő, hiszen a banda slágerrockja sosem a dobbravúrokról szólt, de nem véletlen, hogy egy bő évtizeden át a csapat sziklaszilárd része bírt maradni: szimpla, ám kemény játéka viszonylag könnyen beazonosítható. És hát ugye a KISS mindig is csak olyan dobosokkal dolgozott, akik hozzá hasonlóan a dalszerzéshez és az imázshoz is hozzá tudták tenni a magukét...

Ami a fogadtatást illeti, talán még a KISS tagjait is meglepte az az őrület, amivel a nagyközönség zabálni kezdte a korszellemhez száz százalékosan passzoló lemezt: az album a Billboard-lista 18. helyén kezdett, ami a Dynasty óta a banda legjobb eredménye volt, a Crazy Crazy Nights pedig nemcsak Amerikában lett hatalmas sláger, hanem a zenekarral szemben mindig közömbösebb Európában is új szintekre juttatta őket. Nagy-Britanniában például a mai napig ez számít a zenekar legtöbbet elért sikerdalának. Az extravagáns klippel megtámogatott Reason To Live hamarosan megismételte a diadalt, és az amerikai MTV történetének egyik legtöbbet kért videójává vált. Mire 1988 februárjában a zenekar kihozta harmadik single-ként a Turn On The Nightot, a Crazy Nights amerikai eladásai átlépték a milliós példányszámot. A lemez iránti kereslet a későbbiekben sem lankadt, a csapat folyamatosan turnézott: végre ők is felléptek a doningtoni Monsters Of Rockon, ahol korábban már háromszor is felmerült a nevük, mint lehetséges főzenekaré, de valami miatt eddig még mindig meghiúsult a fellépés. A bivalyerős '88-as leosztásban (Iron Maiden – KISS – David Lee Roth – Megadeth – Guns N' Roses – Helloween) mindenesetre az illusztris speciális meghívott státuszában játszottak, és ugyan a fesztivál tragédiával és botránnyal végződött, miután a Guns N' Roses műsora alatt két fiatalt agyontapostak a tömegben, a nézőszámot tekintve ez volt Donington történetének legsikeresebb évjárata több mint 110 ezer nézővel. A Monsters Of Rock fesztiválturné keretében a banda pályafutása során első ízben Magyarországra is eljutott: 1988. szeptember 2-án játszottak a Kisstadionban zuhogó esőben, az Edda előzenekaroskodása mellett. A több mint 10 ezer nézőt vonzó koncert igazi meglepetése akkor következett be, amikor Gene Simmons magyarul szólt a tömeghez a színpadról. Előtte is lehetett hallani pletykákat arról, hogy tud magyarul, de ekkor vált világossá, hogy mindez nem kacsa. Nem lehetett kérdés, hogy a banda ismét a csúcson van: a Crazy Nights a maszk nélküli korszak legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett, sikerének farvizén pedig az 1988-as Smashes, Trashes & Hits válogatás is több mint 2 millió példányban fogyott el csak Amerikában.

A folytatás, a jóval több tölteléket rejtő 1989-es Hot In The Shade érzésvilág szempontjából a Crazy Nights vonalát követte, de kissé keményebb, karcosabb volt annál, nem kis mértékben Simmonsnak köszönhetően, aki már ekkoriban sem rejtette véka alá, hogy ugyanúgy nem kedveli a '87-es albumot, mint a Dynastyt sem. Nyilatkozatai a későbbiekben egyre radikálisabbá váltak. „Amikor egy olyasféle időszakon mész keresztül, mint amilyen számunkra a Crazy Nights korszak volt, ami elképesztő sikert hozott, a környezetedet pedig rózsaszínűre festette, meglehetősen nehéz őszintének maradnod magaddal szemben és ráébredned, mi is történt valójában. Rá kellett döbbennem, hogy mióta levettük a maszkot, nem tudtam, ki is az a Gene Simmons. Persze voltak jó lemezeink, szerettem a Lick It Upot és az Animalize-ot is, de beleestünk a siker csapdájába és mint szokásosan, a kiadónk próbálta meg megszabni, hogy merre is haladjunk. Az egyik legszédítőbb, legzavaróbb dolog a világon az, ha sok pénzed van. Ha az ember kövér és jóllakott, még a kaját sem eszi igazi lelkesedéssel, egyszerűen csak tömi magát és arra gondol, hogy minél többet zabáljon. És bizony nehéz megmaradni a jó öreg Gene Simmonsnak azzal a rengeteg dohánnyal. Rendkívül hálás vagyok a rajongóinknak, hogy nem tágítottak mellőlünk, de ma már nagyon jól tudom, hogy egy mély gödörben ültünk, és képtelenek voltunk továbblépni. A dac, az ellenszegülés és a düh hiányzott a KISS-ből a '80-as évek második felében, plusz még egy jó adag rock-költészet. Anélkül, hogy lebecsülném Desmond Childot és a többi hozzá hasonló slágerszerzőt, azt kell mondanom, hogy ezek az arcok a cizellált munkastílusukkal kiölték a dalainkból a rock'n'roll erejét, a tökös és vad mondanivalót. Ők ugyanis a fejükkel írják a nótákat és nem a pöcsükkel", mondta a '90-es évek elején. Gene a későbbiekben sem enyhített álláspontján, aminek következtében a Crazy Nights dalai a Hot In The Shade turnéját követően nyugdíjba vonultak, és legközelebb csupán 2010-ben került elő a koncerteken a címadó dal.

A zenekar már a Hot In The Shade-del is új korszakot kívánt kezdeni, ennek nyitányát azonban sajnálatos módon már csak a jól ismert tragédia hozta el: Carrnál szívrákot diagnosztizáltak, és 1991. november 24-én, Freddie Mercuryval egy napon elhunyt. A KISS az Eric Singerrel felvett 1992-es Revenge-en egy kiadatlan dobszólójával állított neki emléket. Simmons: „Eric vad volt, de nem féktelen. Sosem volt alkohol- vagy drogproblémája. Pokoli egészséges volt, kellett is, hogy az legyen, hiszen iszonyatos erővel dobolt, de a rák még őt is legyőzte. Testvérünkként szerettük őt, és sosem fogjuk feledni elkötelezettségét a csapat, a zene és a rajongók iránt. A temetési szertartás biztosan elnyerte volna a tetszését. Az utcák tele voltak, és rengetegen Fox álarcban jöttek el, hogy leróják előtte kegyeletüket."

Gene lesújtó véleménye alapvetően mit sem változtat a Crazy Nights színvonalán: Stanley, Kulick és Eric Carr okkal voltak rá olyan büszkék. Számomra a mai napig egyértelműen ez a legjobb KISS album.

 

Hozzászólások 

 
#9 Venomádi 2021-01-21 22:51
Idézet - ez:
Idézet - Csok:
A Kiss-ről azt érdemes tudni, hogy a Simmons által "írt" dalokat Simmons úgy vásárolta underground zenekartoktól (amiről tilos volt a zenekaroknak beszélni). Bobby Liebling (Pentagram) mesélte pár éve, hogy 75-ben, 10 000 dollárt ajánlottak két Pentagram számért.


Bobby Liebling, mint megbízható információforrá s. A csávó azt se tudja évtizedek óta, hogy melyik bolygón él.


Az mindegy, ezek tények. A lóvén lehet vitatkozni, de többek között a Starlady-t egészen biztosan vinni akarták. Amikor rákattantam a bandára, nem győztem hálálni, hogy nem kapta meg a Kiss azokat a számokat.
Idézet
 
 
+5 #8 ez 2017-09-18 22:53
Idézet - Csok:
A Kiss-ről azt érdemes tudni, hogy a Simmons által "írt" dalokat Simmons úgy vásárolta underground zenekartoktól (amiről tilos volt a zenekaroknak beszélni). Bobby Liebling (Pentagram) mesélte pár éve, hogy 75-ben, 10 000 dollárt ajánlottak két Pentagram számért.


Bobby Liebling, mint megbízható információforrá s. A csávó azt se tudja évtizedek óta, hogy melyik bolygón él.
Idézet
 
 
#7 Csok 2017-09-18 22:34
A Kiss-ről azt érdemes tudni, hogy a Simmons által "írt" dalokat Simmons úgy vásárolta underground zenekartoktól (amiről tilos volt a zenekaroknak beszélni). Bobby Liebling (Pentagram) mesélte pár éve, hogy 75-ben, 10 000 dollárt ajánlottak két Pentagram számért.
Idézet
 
 
+21 #6 GTJV82 2013-10-18 14:22
Fiatal korom egyik kedvence, a Europe - The Final Countdown és Alice Cooper - Thrash mellett ez szólt a legtöbbet. :)
KISS életműben is TOP5-ben van nálam! :)
Idézet
 
 
-7 #5 nemmondommeg 2013-10-07 13:03
Idézet - bogar:
Idézet - nemmondommeg:
Imádom a KISS-t de ez az album... Mielőtt meghallgattam sok jót olvastam róla, ezért azt gondoltam, hogy egy újabb nagyszerű albumot fogok hallani, de nem... messze a legrosszabb KISS album, de persze ez csak az én véleményem. A dallal a Crazy Crazy Nights-al meg kínozni lehetne... Olyan mint egy 15 évesekből álló zenekar első dala...


Fog még egy-két meglepetés érni, ha meghallgatod a 80-as évek KISS lemezeit. :-)

Nálam dobogós ez a lemez.


A Hot in the Shade-n kívül már hallottam az összes 80-asat. Szerintem mindegyik köröket ver erre az albumra. A 80-as évek KISS lemezeiből a Creatures of the Night és az Asylum a kedvencem.
Idézet
 
 
+14 #4 queensryche999 2013-10-06 20:13
Nekem bizony a mai napig a '80-as évek második fele, '90-es évek eleje jön be zeneileg legjobban tőlük. Nagyszerű hard rock zenét csináltak azokban az években, tele jó dallamokkal és sok vidámsággal. Aki kicsit is fogékony rá, és még nem ismeri túrja fel ezeket a lemezeket, mert tényleg nagyon jók!
Ja és még valami; attól, mert egy zene nagyon dallamos, ne adj isten "slágeres", önmagában még semmilyen negatívumot nem jelent, amennyiben jók a dalok. (Gene meg néha hülyéket nyilatkozik, van ilyen.)
Idézet
 
 
+11 #3 bogar 2013-10-06 19:08
Idézet - nemmondommeg:
Imádom a KISS-t de ez az album... Mielőtt meghallgattam sok jót olvastam róla, ezért azt gondoltam, hogy egy újabb nagyszerű albumot fogok hallani, de nem... messze a legrosszabb KISS album, de persze ez csak az én véleményem. A dallal a Crazy Crazy Nights-al meg kínozni lehetne... Olyan mint egy 15 évesekből álló zenekar első dala...


Fog még egy-két meglepetés érni, ha meghallgatod a 80-as évek KISS lemezeit. :-)

Nálam dobogós ez a lemez.
Idézet
 
 
-13 #2 nemmondommeg 2013-10-05 20:02
Imádom a KISS-t de ez az album... Mielőtt meghallgattam sok jót olvastam róla, ezért azt gondoltam, hogy egy újabb nagyszerű albumot fogok hallani, de nem... messze a legrosszabb KISS album, de persze ez csak az én véleményem. A dallal a Crazy Crazy Nights-al meg kínozni lehetne... Olyan mint egy 15 évesekből álló zenekar első dala...
Idézet
 
 
+18 #1 Joel Simoni 2011-11-23 21:44
Nagyszerű írás!

Nekem is Bruce Kulick a kedvenc Kiss gitárosom, nem is értem, miért nem hívták vissza, mikor Ace újra bedobta a törölközőt.
A Crazy Nights szintén a legnagyobb kedvencem a maszk nélküli érából. A '88-as pesti buli életem egyik legmeghatározób b koncertélménye, ráadásul 4 nótát is játszottak a Crazy Nights-ról.
Eric Carr szintén jó arc volt, nagyon sajnáltam, mikor meghalt. Mindig előttem van, mikor előrehajolt a hatalmas dobcucc mögül, miközben Gene bácsi magyarul beszélt a Kisstadionban a nóták között.

Meg is hallgatom a lemezt...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.