Shock!

Gyerekkorom óta kifejezetten vonz a vízi élővilág, az állatokról szóló vagy velük kapcsolatos könyveket pedig a mai napig nagyon szeretem, így annak ellenére meglehetős érdeklődéssel vettem kezembe Adrian Smith könyvét, hogy pontosan tudtam, ez bizony nem Maiden-biográfia. Merthogy a Folyók és sziklák szörnyeinek (a rettenetes magyar címfordítások újabb példája...) túl sok köze nincs a Vasszűzhöz, azon túl, hogy „az Iron Maiden őrült pecása" írta. Ha tehát te is azok közé tartozol, akik ki voltak akadva Bruce Dickinson Mire való ez a gomb? című önéletrajzától, ezt a könyvet messzire kerüld el! Ha Dickinsonnál kevés volt neked a Maiden, már most szólók, hogy itt érintőlegesen is csak néha bukkan fel, Adrian Smith ugyanis nem főállású gitáros/dalszerző/énekesként szerepel ezúttal, hanem hobbipecásként áll a középpontban.

Még ez sem lenne feltétlenül baj, azt viszont nem lehet elhallgatni, hogy a könyv sajnos bántóan koncepciótlan, és lapjain Smith is meglehetősen sótlan figuraként jelenik meg. Míg Dickinson bióján egyértelműen átütött az énekes sziporkázó, magas hőfokon égő személyisége, addig Adrian néhol fájón unalmas. Persze alappal vetődik fel a kérdés, hogy mégis hogyan lehetne fordulatos, izgalmas vagy éppen humoros egy olyan könyv, mely gyakorlatilag arról szól, hogy főhőse letáborozik egy tó partján, majd botját markolva vár a kapásra.

Ha gyerekkorodban, vagy akár később olvastál bármit Fekete Istvántól, Gerard Durrelltől vagy mondjuk Szamos Rudolftól, pontosan tudod: ahogy bármilyen témáról, úgy állatokról és akár halakról is lehet hatásosan írni, ha az embernek megvan hozzá a megfelelő vénája. Adrian Smithnek viszont sajnos nincs, ezért válik a Folyók és sziklák szörnyei nagyon rövid idő alatt simán csak egy lapos, bő lére eresztett, találomra felcsapott naplóvá. A „sztori" ugyanis teljességgel hiányol bármi tudatosságot vagy felépítettséget, de még a kronológiát sem követi. Térben és időben is egyfolytában ugrálunk, így az ember meg sem lepődik azon, ha a World Slavery turné után pár oldallal már 2016-ban találjuk magunkat, vagy Angliából hirtelen Új-Zélandra teleportálunk. A könyv eleje még próbál valami logikát tartani, amikor az egyes fejezeteket az éppen kifogni vágyott halfajok alapján állítja össze, de később ez is lazul, és mikor fentebb koncepciótlanságot emlegettem, nagyjából erre az ad hoc jellegre, elképzelés nélküliségre gondoltam. Ha lett volna egy profi társszerző Adrian mellett, talán ezeket a formai hibákat ki lehetett volna küszöbölni, de tartok tőle: Smith kétségkívül kedves és szimpatikus, ám papíron kissé unalmasnak tűnő személyisége miatt ez sem lett volna elég.

Annak ellenére, hogy a Folyók és sziklák szörnyei mindössze néhány óra alatt elolvasható, csak azoknak ajánlom, akiket tényleg komolyan érdekelnek az olyan lebilincselő információk, hogy milyen szerelékkel ment hősünk, teszem azt, compóra 2015-ben, Suffolkban. A többiek nyugodtan ugorhatnak a következő kötetre a könyvesboltban.