A Virgin Steele mibenlétét Ádám éppen tizenhárom éve magyarázta el kiválóan eme hasábokon, tehát akármilyen régen is volt, nem fogom megismételni, maximum néhány saját szubjektív gondolat erejéig csatlakozom majd rá. Akkoriban éppen négy év után jelentettek meg új lemezt, de én már 2006-ban sem követtem különösebben az aktualitásokat. Annyira kellemetlen volt ugyanis a hangzásbeli visszafejlődés, hogy inkább lezártam a történetet valahol a The House Of Atreus meg a The Book Of Burning környékén. Amúgy is igen nehéz volt aztán követni a különböző gyűjteményes kiadványokat, brutálisan megbónuszolt újrakiadásokat és egyebeket. Másrészt viszont valahol le is nyűgözött, mennyire termékeny előadó David DeFeis. Néha sikerült el-elcsípni egyik-másik anyagot, és mi tagadás, voltak zseniális dolgok a fiókban (főleg a különféle unplugged cuccok között), de én is eljutottam arra a pontra egy bizonyos kort elérve, hogy a régi lemezekből csak az alapverzió érdekel, egy album úgy kerek, ahogy anno megjelent: ami lemaradt, az nem véletlen, 40 percet két és fél órára duzzasztani pedig tényleg teljesen felesleges.
