Nincs még egy olyan zenekar, mint a Scorpions, vagy legalábbis ritkább a fehér hollónál is. Egy banda, amelyik csaknem egy évtizede lebegteti a végleges leállás tényét, bő három éves hatásszünetet követően visszatér az őt mindig tárt karokkal fogadó Budapestre, szinte betűről betűre eljátssza a legutóbbi, már akkor sem túl hosszúra nyújtott programja rövidített verzióját, szigorúan vigyáz arra, hogy a tagságból ezúttal is mindenki baj nélkül átvészelje a történteket, majd egy kedélyes integetés kíséretében sietve távozik is. Az arénát rendesen megtöltő közönség pedig nemhogy a jegy árát nem követeli vissza, vagy fütyül úgy, hogy azt még a szomszédban frissen kinőtt stadion gyepén is megsüvegelnék, hanem végig állva tapsol hőseinek. Így múlt el életem első és minden bizonnyal utolsó Scorpions-bulija, és így lett ünnepi este a hozzám hasonló kocarajongók matinéjából.