Bár sosem soroltam magam a világ legnagyobb Pretty Maids fanatikusai közé, minidig is nagyra becsültem Ronny Atkins és Ken Hammer kitartását. Sikeresebb korszakaik ellenére azért összességében önmagában az is elismerést érdemel, hogy a számos válságon (tagcserék, a kiadó csődje, szívinfarktus) átesett dán brigád ennyi mellőzöttségben eltelt év után is rendületlenül adja ki a lemezeit és turnézik. Tiszteletem mellett persze az amerikai dallamos AOR/hard rock és a keményebb európai heavy metal határmezsgyéjén mozgó zenéjük is közel áll hozzám, időről időre szívesen veszem elő a régi klasszikus lemezeiket. Sőt, legutóbbi, Pandemonium című alkotásukat is az egyik legjobb teljesítményüknek tartom. Nyilván ennyi év után már nem várható, hogy ők fogják megújítani a műfajt, de a dalaik továbbra is annyira jók, hogy bármikor, bármilyen formában örömet okoz a hallgatásuk.
