JUDAS PRIEST, ROYAL PLAYBOY CARTEL
Csehország, Brno, Hala Rondo - 2005. április 7.

Mivel a két budapesti Judas Priest koncert orbitális buktája után a jövőben aligha fenyeget minket az a veszély, hogy Glenn Tiptonék Budapestre látogassanak, így akit érdekelt, mit nyújt élőben ezen a turnén a legendás csapat, az kénytelen volt Brnoig vagy Bécsig zarándokolni. Az új Judas lemez különösebben nem győzött meg - a kötelező köröket befutja ugyan, ennél sokkal többet viszont két hónapos ismerkedés után sem érzek benne -, azt azonban tudtam, hogy élőben semmiképpen nem fognak csalódást okozni, így hát nem volt más választás, muszáj volt elmenni a csehekhez megnézni őket, ahol velünk ellentétben komoly Judas Priest kultusz van. Magyarországon élve az ember könnyen elsiklik azon tény felett, hogy a világon az Iron Maident leszámítva is léteznek komoly tömegeket vonzó metal zenekarok, pedig ez a helyzet: a régi BS-nél valamivel kisebb hokicsarnok teljesen megtelt, és külön érdekes volt látni, hogy a saccra úgy 10 ezer összeverődött néző nagy részét 30 felettiek tették ki; huszonévest jóval kevesebbet, tinédzsert pedig csak nagyon-nagyon elvétve lehetett látni.
Eredetileg a Paradise Lost játszott volna Halfordék előtt, de Greg MacKintosh idült hashártya-gyulladása miatt kénytelenek voltak lemondani a fellépéseket, így a Royal Playboy Cartel nevezetű formációt kellett végigszenvedni helyettük. Először azt hittem, csehek, de utólag kiderült: amerikaiak voltak. Ilyen szánalmas névvel persze eleve semmi jót nem várhat az ember, és a produkció tényleg olyan tragikusan gyenge volt, hogy arra még túl sok szót vesztegetni sem érdemes. A totál jellegtelen figurák totál jellegtelen lehangolt modern témákat vegyítettek totál jellegtelen elszállós részekkel és néhol baromira szerettek volna hasonlítani a Toolra, de nem jött össze nekik. Legyen elég annyi, hogy a Paradise Lostot nem tartom túl jó koncertbandának, ráadásul utóbbi 6-7 éves tevékenységük nemhogy lelkesedést, de még érdeklődést is csak módjával tud belőlem kiváltani, innen azonban most nagyon hiányoztak. Azért hála a jó égnek a Royal Playboy Cartelnek is vége lett egyszer.
A Priest emblémát formázó oszlopokra helyezett, kétoldalt és hátul körbefutó rámpákkal felszerelt színpad nagyjából úgy nézett ki, mint tavaly a PeCsában, csak éppen több, mint kétszer akkora volt, és az a tudat, hogy egy vérbeli arénabandát végre méltó körülmények között - azaz tényleg egy arénában - nézhetünk meg, a hangulathoz is egyből hozzáadott valami többletet. A Judas Priest pár perccel 9 óra után kezdett a szokásos Hellion/Electric Eye kettőssel, és egyből nyilvánvalóvá vált, hogy a csehek nem csak elmennek a koncertekre, de jól érezni is hajlandóak magukat. Nem mintha utóbbival nálunk gond lenne, csak hát az a fránya érdektelenség ugye…
Az Electric Eye-t a napszemüveges, földig érő bőrkabátot viselő Halford szokás szerint mozdulatlanul, Scott Travis fölött állva nyomta el, hogy jellegzetes robotjárásával csak a Metal Gods alatt jöjjön le az emelvényről. A harmadik Riding On The Wind (!!!) alatt az is világos lett, hogy nem én hallok rosszul, hanem Scott Travis tényleg határozottan felpörgette a tempót. Nem mintha itthon gond lett volna vele, de most sokkal energikusabban, sőt, gyorsabban ütött, így aztán jóval feszesebben, erőteljesebben játszottak, mint a magyar bulikon. Ezt legfeljebb annyival tudom magyarázni, hogy biztos jó volt egy dugig telt arénát látniuk az előző napi kényszerpauza után (a katowicei bulit ugyanis törölniük kellett a II. János Pál halála miatti 5 napos lengyel nemzeti gyász miatt). Ráadásul az európai állomások nagy része azért ennél kisebb termekbe került, így Brnoban érezhetően meg akarták mutatni, milyen is egy full gázzal nyomott Judas Priest stadionkoncert.
Ian Hill persze szokásához híven lecövekelt a színpad rendezői jobbján, és jellegzetes dülöngélő mozgásával rázta a fejét, Tipton és Downing azonban láthatóan örültek, hogy volt megfelelően bemozogható területük, és többnyire ki is használták a kínálkozó lehetőséget. Néha még Halford is megeresztett egy-egy futólépést, pedig sosem tartozott az állványzat- és hangfalmászó, tömegbe beugró frontemberek közé. Másik nagy örömöm az volt, hogy néhol kicsit megváltoztatva játszották a dalokat. Előzőleg már láttam pár setlistet a neten, és kicsit bosszankodtam is, hogy lám, itt egy 30 éves karrier tele klasszikus lemezekkel, mégis mindig ugyanazokat a számokat nyomják, de miután lement a démoni vörös-zöld fényekkel kísért Ripper egy eredetinél is gonoszabb változata, nem volt kedvem ezen panaszkodni.
A Touch Of Evil eredményezte az egyik legnagyobb tombolást, hogy aztán kicsit megtörjék a koncert ívét két új szerzeménnyel. Az csak egy dolog, hogy a fájdalmasan nyilvánvaló, semmitmondó Judas Rising a Priest történetének eddigi legkevésbé ütős lemezindító száma, de ráadásul nem is szólalt meg jól élőben. Itt tűnt fel először, hogy Tipton gitárja kicsit túlvezérelt, ami ebben a kétlábdobos nótában kifejezetten zavaróan hatott. A látvány viszont óriási volt: Halford a színpadba rejtett liftrendszer segítségével Travis feje fölött kezdte a nótát egy új háttérvászon előtt, lábainál pedig egész élethű műlángok lobogtak. Az ezt követő Revolution koncerten összehasonlíthatatlanul jobban szólt, mint a lemezen, de dalként sajnos még így sem tudott meggyőzni. Nem tudom, hogy csak e rövid blokk után esett-e annyira jól az amúgy szintén nem szívem csücske Hot Rockin’, vagy tényleg letaglózó erővel nyomták, de a Breaking The Law fényében inkább az utóbbit valószínűsítem. Sosem gondoltam volna, hogy ez az agyonjátszott örökzöld még valaha lelkesedést vált ki belőlem, de most ez is összejött, annyira dinamikusan dörrentették meg, a közönség pedig természetesen eszét vesztve tombolt a Judas Priest Paranoidjára.
Nagy örömömre szolgált a Ram It Down egyik himnusza, az I’m A Rocker is: Halford ugyan elhagyta a dal elejéről a sikolyt, de már annak is örültem, hogy egyáltalán hajlandóak játszani valamit az akkori lemezbemutató turné óta abszolút hanyagolt ’88-as albumról. A kötelező pihenő Diamonds & Rust szép volt, de ezt a félakusztikus verzió azért Ripperrel jobban működött, másrészt itt éreztem egyedül, hogy már szeretnének a végére érni, bizonyára azért, mert megint két új nótát iktattak a programba. A zakatolós Deal With The Devil abszolút működőképesnek bizonyult, a Hellrider kétlábdobos témái azonban megint nem jöttek át igazán Glenn túl hangos gitárja miatt. Ezt sajnáltam, de még szerencse, hogy a Beyond The Realms Of Death minden körülmények között kárpótolja az embert: Tipton szólója alatt végig a hideg futkosott a hátamon.
A Turbo Lovert óriási együtténeklés kísérte, szeretem én is, de érdekesebb lett volna inkább az Excitert hallani, pár állomáson ugyanis azt játszották helyette. A Victim Of Changes-ben két kellemes meglepetéssel is szolgáltak: az első az volt, hogy ugyan Tipton a dal közepén belekezdett abszolút felesleges és mindig ugyanolyan önálló gitászólójába, de viszonylag hamar abbahagyta, a második pedig az, hogy a szám rendes szólóit viszont meghosszabbították. K.K. Downing itt olyan csodálatosan gitározott, hogy csak úgy lestünk egymásra. A Green Manalishi után a Painkiller zárta a rendes játékidőt, és akárcsak az este többi lábdob-gyilkoló dala, sajnos ez sem volt csúcspont: kásásan és gerjedősen szólt. A ráadás természetesen Halford Harley-s bejövetelével és a Hell Bent For Leatherrel kezdődött, hogy aztán egy elementáris Living After Midnighttal és egy sajnos megint rosszabb sounddal elővezetett, de azért hatalmas össznépi énekléssel kísért You’ve Got Another Thing Comin’-nal fejezzék be a bulit. Ezután olyan hosszas ünneplés, hajlongás és búcsúzkodás következett, hogy azt hittük, visszajönnek még legalább egy számra, de sajnos nem tették.
A program még így is két teljes óra volt, vagyis igazán nem lehet azt mondani, hogy sika-kasza-léc jelleggel nyomultak. És bizony akármennyire is szeretem Rippert meg a vele készült lemezeket, el kell ismernem: a Judas Priest tökéletes énekese egyértelműen Rob Halford. Most sem beszélt sokat, de olyan kisugárzással bír, ami csak nagyon kevés frontember sajátja: elég volt a füléhez emelnie a kezét, és a lelátókon ülő derék negyvenes cseh családapák és -anyák is eszüket vesztve üvöltöttek. Maga Halford is kifejezetten élvezte egyébként a bulit: mosolygott, integetett, hangja pedig minden túlzás nélkül óriási formában volt. Effektek ide, effektek oda, azokat a magasakat azért neki kellett kiénekelnie, és még ha néhol hallatszott is, hogy már nem fiatal - a Touch Of Evil dalvégi sikolyai például már nem mentek neki -, de egy 54 éves embertől ez bizony kivételes teljesítmény. Szóval Ripper Owensből biztos, hogy könnyebben jöttek a kasztrált hangok, rajta viszont megmosolyogtató volt a fémlapocskákból összerakott felöltő. Halfordon nem az.
Legközelebb nyúlhatnának kicsit bátrabban a koncertprogramhoz, neadjisten egy-két Jugulator vagy Demolition nótát is játszhatnának, de a lényeg egy marad: bénán felvezetett reunion ide, kiszámítható új lemez oda, a Judas Priest még mindig a világ egyik legjobb bandája.

A setlist:

1. The Hellion
   02. Electric Eye
   03. Metal Gods
   04. Riding On the Wind
   05. The Ripper
   06. A Touch Of Evil
   07. Judas Rising
   08. Revolution
   09. Hot Rockin’
   10. Breaking the Law
   11. I’m A Rocker
   12. Diamonds & Rust
   13. Deal With The Devil
   14. Hellrider
   15. Beyond the Realms Of Death
   16. Turbo Lover
   17. Victim Of Changes
   18. The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown)
   19. Painkiller
   ---
   20. Hell Bent For Leather
   21. Living After Midnight
   22. You’ve Got Another Thing Comin’

vissza a koncertekhez
vissza a nyitólapra