AEON
SPOKE: ABOVE THE BURIED CRY
Mercy Stroll
Paul
Masvidal nevével kb. 12 éve találkoztam először. Ő volt a legendás
Cynic zenekar gitáros-frontembere, aki annak idején a Death 'Human'
lemezén is brillírozott. Egyetlen lemezük Focus címmel jelent
meg, az ott hallható komplex, jazzes death metal azóta is példátlan
teljesítmény. Sajnos az elmúlt évtizedben alig hallattak magukról
a srácok, a Cynic feloszlása után a ritmusszekció a Gordian Knot
és a tiszavirág életű Aghora zenekarokban bukkant fel, ám Paul
terveit mindmáig homály fedte, szinte már fel is adtam a reményt,
hogy aktív muzsikus.
Most viszont itt az Aeon Spoke, ahol Masvidal mellett újra ott
a régi harcostárs, Sean Reinert (dobok, ütősök, billentyűk) is.
Ám ha kapcsolódási pontokat keresünk a Cynic-hez, akkor az ennyiben
ki is merül. Itt nincs technikás torzított riffelés, kétlábdob
és hörgés. Ehelyett tíz melankolikus, változatosan meghangszerelt
dalt kapunk ízlésesen egyszerű borítóba csomagolva, őszinte, lelket
csupaszító szövegekkel és Paul szelíd, sejtelmes dallamvilágú
énekével. A Katatonia és az Anathema tud még ilyen érzéseket kiváltani
a hallgatóból, és bár az Aeon Spoke zeneileg talán még nyugodtabb,
de legalább annyira mélyreszántó és felkavaró. Kategorizálni nem
igazán tudnám a bandát, az alternatív rock vagy art-pop kifejezések
egyike sem érezteti azt a tartalmi többletet, ami ezen a korongon
rejtőzik.
Ajánlom a www.aeonspoke.com
letölthető mp3-ait, én is azok alapján szerettem bele a Silence,
és Nothing dalokba, meg persze a sajátos képi világú Emmanuel
klipjébe. Ezek sokadik hallgatásra is a lemez legjobb és egyben
legszomorúbb tételei. Természetesen az adott hangulati és zenei
spektrumon belül törekedtek a változatosságra is a fiúk: a lassú,
fohászszerű Grace és a lemezzáró lebegős Yellowman mellett azért
itt van a Cure-os (kis túlzással britpopos) Pablo At the Park
és a Suicide Boy, ami borult címe ellenére az egyik leglendületesebb
dal, már ha lehet ilyenről beszélni egy melankóliával ennyire
átitatott lemez esetében. Felületesen meghallgatva akár egysíkúnak
is nevezhetnénk az 'Above the Buried Cry'-t, de az ötletes hangszerelés
és a hangzások árnyalatnyi variálása tükrében minden dal zseniális,
és a refrének, dallamok is elég emlékezetesek. Tessék csak meghallgatni
a Nothing c. dal visszafogott középső gitárdallama utáni felfokozást
(Paul majdnem elordítja magát, de csak majdnem), és a záró szólót.
Hidegrázós!
Kérdéses persze, hogy mi lesz a banda és kiváló debütáló lemezük
sorsa, azaz hogy akad-e szélesebb közönsége ennek a zenének a
tengerentúlon, vagy az 'Above the Buried Cry' is elsikkad és a
kevés beavatott féltett kincsévé válik, mint annak idején a 'Focus'?
Egy mindenesetre biztos: Paul Masvidal újabb zenei közegben bizonyította
géniuszát és remélem, hogy nem kell újabb évtizedet várni a folytatásra.
Legyen bármi is a következő lépés (jó, azért ne adjanak ki polka-lemezt!)
én vevő vagyok rá. Legyetek Ti is!
