ABSCESS:
THROUGH THE CRACKS OF DEATH
Peaceville
Through
The Cracks Of Death? Hööö? Abscess? Mi? Mental Funeral? Aaa! Autopsy!
Óóó! Igen az Abscess nem más, mint minden idők egyik legbetegebb
gore metal bandájának az Autopsy-nak utódja. Ugye annak idején
'90 körül volt ilyen, hogy európai death metal, meg amerikai vonulat
és talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy volt az Autopsy. Ők
valahogy úgy közelítettek a véres, beles világhoz, ahogyan senki
más. Komolytalanabbak is voltak a kelleténél, egyszerűbben is
nyomták a death metalt, a hangzásuk is nagyon különbözött, meg
a felfogásuk is. Így aztán alapbandává is váltak rendesen és olyan
csapatokra voltak alig titkolt hatással, újszerű, kínzókamra mélységig
hangolt riffjeikkel és brutális, koncolós szövegeikkel, mint a
korai Entombed és Dismember.
Nem tudom, miért oszlott fel anno az Autopsy, de az tuti hogy
nem Chris Reifert dobos (ha jól rémlik a korai Death lemezeken
is otthagyta nyomát) és Danny Coralles gitáros zenei nézetkülönbségei
miatt, ugyanis az "új" (bár egy ideje már mozgolódó)
bandájuk mit sem változott zeneileg az Autopsyhoz képest. Hogy
ezt így a 4. lemez táján kihangsúlyozzák, visszatértek a Mental
Funeral elkövetésének színhelyére (ugyanabba az elmegyogyó stúdióba)
és és ugyanazzal a bűntárssal (Peaceville) újra mentális temetésre
hívnak minket.
Már a borító is sokat mond, de a zenét meghallva jön igazán el
a végzet: ugyanaz az ultramély bugyborékoló gitárhangzással, ugyanazzal
a torzított basszussal, ugyanazzal az énekkel és hamisítatlan
Autopsy hangulattal. Annyit változott az egész, hogy még komolytalanabbak
lettek. Szóval ultra death metal fanatikusok figyelem; nehogy
leessen az állatok, amikor két tuka-tukás őrlés közé egy nagyon
fasza, kis ódon Black Sabbathos doom riff kerül, vagy éppen egy
bluesos gitár (esetleg) szóló. Ha lehet most ez a rock n'rollos
szellemiség még jobban beléjük ivódott, s ha valamiben változtak
az az, hogy még komolytalanabbak lettek. Persze lehet, hogy ez
valakit sért, vagy mit tudom én, de szerintem nagyon is kell ez
a fajta "komolyan veszem a zenét, de nem veszem hótkomolyan
magam" felfogás az ilyen zenékbe. A legnagyobbaknál is megvan,
de az Abscessnél ez különösen szembeötlő. A poén, hogy mégsem
poénosak. Lehet mosolyogni az olyan számcímeken, hogy Mourners
Will Burn, An Asylum Below, Tomb Of The Unknown Junkie, de a legnagyobb
húzás, hogy van egyfajta vizualitás a zenében, ami utal a címre,
szövegre és a hangulatra, amin viszont már nem kacarászik az ember.
Pl. az An Asylum Below elején valami olyan pokolian gonosz riffgörgeteg
van, ami szinte mutatja az utat lefelé ebbe a földalatti elmegyógyintézetbe.
De hasonlóan király (és komolytalan) a Tomb Of The Unknown Junkie
'70-es évek sátáni Black Sabbathját idéző refrén-riffje, vagy
a személyes kedvenc Die For Today monumentális, akusztikus kísérete.
Isten (vagyis Sátán) ments, hogy azt mondjam rájuk, hogy mindig
ezt hallgatom, minden számuk állatkirály, vagy, hogy korszakalkotóak,
vagy zseniálisak (pedig végül is azok, a maguk módján), viszont
mindenképpen egyéni hangzásúak, felfogásúak, és mások, különböznek
minden ma létező bandától (most is). És néha jól esik ez a kis
friss, saját íz, brutalitás, agyhalál…
